Nemrég Audrey postolt egyet valami indiai vérnyúlról, ami így első hallásra elég ijesztőnek tűnt. Ennek ellenére megnéztem a Miike Snow Burial című számának klipjét. Elsőre semmi extrát nem találtam benne, de kb. fél óra múlva késztetést éreztem, hogy meghallgassam még egyszer. Majd muszáj volt megnézni a Myspace-üket is, rákeresni a YouTube-on, aztán meghallgatni az albumukat is. Azt hiszem erre mondják, hogy magával ragadó.

A Miike Snow egy svéd együttes, aminek New York-i vonatkozásai is vannak – mint manapság minden valamire való zenekarnak. Hárman vannak és elég titokzatosak, túl sokat nem sikerült kideríteni róluk, azon kívül, hogy májusban jelent meg az első albumuk, valamint készítettek remixet a Vempire Weekendnek, az Animal Collective-nek és a Peter Bjorn & John-nak. Ezen annyira nem lepődtem meg, hisz ezek a formációk nagyjából hasonszőrűnek tekinthetők. Ja, és egy muflon-szerű szarvakat viselő nyúl a jelük egy nagy fuksszal a nyakában. A lemezborítón mindez jégbe zárva.

Az albumuk pedig a maga egyszerűségében is tökéletes. Ha popzenét akarok hallgatni, akkor ez az a lemez, amit valószínűleg sosem fogok megunni. A lemezt nyitó Animal egy igazi sláger – a szó pozitív értelmében – , könnyen megjegyezhető refrénnel, nem túl bonyolult struktúrával és egy raklapnyi trendi remix-szel. (Crookers, Treasure Fingers, Fake Blood, Punks Jump Up) A következő Burial egy picit lenyomja a eufóriát, és ez a hullámzó hangulat végig jellemző az albumra, a vidám, mosolygós számokat általában komorabb, sötétszürke hangulatú zenék követik. A hat és fél perces Silvia egy pszichedelikus csapongásba torkolló szerelmes kesergés, aminél először – de nem utoljára – jutott eszembe a szintén Nagy Almából származó MGMT; melankólia és emelkedettség, elektronika és hangszerek, pszichedelia és hagyományos popdalstruktúra pont a megfelelő arányban. A Song For No One és a Black and Blue ismét a magasba emel, hogy aztán a furcsa című Horse Is Not A Home-ra ismét magunkba forduljunk egy csöppet. Itt már annyira elvesztem a Miike Snow világában, hogy csak többszöri hallgatás után tűnt fel, hogy bizony azért náluk is jelen van a kaptafa-jelenség, ti. több számban is felfedezhetőek hasonló dallammentek, harmóniák. A Black And Blue konkrétan majdnem ugyanúgy ér véget, ahogyan a következő szám elkezdődik. De igazából odáig jutottam, hogy nem érdekel… ha valamit jól csinálnak, akkor jöhet belőle bármennyi, nem fogom megunni. (De azért remélem, a következő albumra kitalálnak valami újat is) Meg a Cult Logic, ami a lemez következő nagy slágere lehet, elfeledtette velem ezt az egészet. A Plastic Jungle és az In Search Of torz szintihangjai és túlburjánzó elektronikája után a záró Faker nyugodt, finom hangulata zárja a sort. És jöhet is a repeat.

Így kell popzenét csinálni, így kell hangulatot festeni, elgondolkodtatni és közben szórakoztatni. És így már a vérnyúl sem olyan rémisztő.

Tomi legutóbbi 5 bejegyzése

• Skream - Listenin' To The Records On My Wall - July 12th, 2010
• Hová tart a világ? - May 14th, 2010
• A Szörny hozzánk is ellátogat! - April 26th, 2010
• Hold Your Horses! - 70 Million - March 3rd, 2010
• Nagyon sok DJ nagyon nagy helyen - November 16th, 2009

Címke: Animal Collective, Crookers, Fake Blood, MGMT, Miike Snow, Peter Bjorn & John, Vampire Weekend   Kategória Uncategorized |