Live At Madison Square Garden. Koncertfilm, mindenkinek. When We Were Beautiful. Dokumentumfilm, csak rajongóknak.

Régi adósságát rótta most le a Bon Jovi. Mielőtt februárban a srácok ismét a nyakukba vennék a világot és egy laza kis másfél éves turnéra indulnának aktuális nagylemezük, az amerikai albumlista első helyén debütált The Circle apropóján, kiadtak egy DVD-t, amely az előző koncertkörútjuk, a Lost Highway Tour utolsó két fellépését örökítette meg az utókor számára: a New York legpatinásabb arénájában, 2008. július 14-én és 15-én tartott koncerteket. Ha figyelembe vesszük, hogy a Lost Highway Tourt megelőző két világturnéról nem készült semmilyen hivatalos koncert-DVD, azt hiszem, mindenki számára érthető lesz, mitől hiánypótló a Live At Madison Square Garden elnevezésű kiadvány.

Akiket már megfertőzött a Jovi-láz, azok jól tudják: nem egyszerű egy Bon Jovi-turnét dokumentálni. A Lost Highway Tournak 99 állomása volt, az együttes összesen 98 különböző dalt játszott, s ezek közül mindössze 6 csendült fel minden egyes koncerten. A Livin’ On A Prayer, a You Give Love A Bad Name, a Wanted Dead Or Alive, az It’s My Life, a Who Says You Can’t Go Home, valamint a Lost Highway alkotta ezt a „szent és sérthetetlen” kategóriát, a koncertprogram összes többi száma behelyettesíthető volt valami mással. Szóval, ha igazi rajongó vagy, a napjainkban fellépő előadók kb. 80%-ával ellentétben egy Bon Jovi-turné számodra nem egyenlő az általad látogatott egy (esetleg több) koncerttel: a nyitó bulitól a záróig folyamatosan böngészed a fórumokon a setlisteket, lelkesen bújod a Youtube-ot, és csak ámulsz-bámulsz, hogy már megint milyen tíz-húsz éve nem játszott ritkaságot szedett elő a zenekar. Viszont előfordulhat, hogy kezedbe veszed a DVD-t, átfutod a tok hátoldalán lévő dallistát, majd „de hát hol van a…?” kezdetű felkiáltással keresed a kedvenc számodat a te koncertedről – hiába. Hát, ez van, túl kell lépni rajta, ami nem nehéz, mert a keresett szám helyett akad más finomság.

Ugyanakkor egyáltalán nem kell fanatikusnak lenni a Live At Madison Square Garden befogadásához. A Bon Jovi mint koncertzenekar erényeit talán még a legkeményebb kritikusaik sem vitatják, ráadásul New Jersey és New York környékén mindig is különösen népszerű volt az együttes. Ha egy alaposan bejáratott turné végén, hazai pályán lépnek színpadra, nos, lássuk, be, abból olyan nagyon rettenetes dolog nem sülhet ki. Már az első dalnál leolvasható Jon arckifejezéséből, hogy „nyert ügyünk van”. Stílszerűen kezek tízezrei emelkednek a magasba a Raise Your Hands-nél, ugyanennyien üvöltik teli torokból a Have A Nice Day refrénjének utolsó sorát, a Livin’ On A Prayer közönségénekeltetős, a cappella bevezetője pedig nemes egyszerűséggel az arénarock magasiskolája. A csendesebb pillanatok közül számomra kiemelkedő Jon Make A Memory-ban nyújtott énekteljesítménye – az a kitartott hang a dal végén, az nagyon ott van! A keményvonalas rajongóknak olyan ritkán játszott dalokkal kedveskedik a csapat, mint Living In Sin és a Dry County (utóbbi a maga tíz percével már nem is dal, talán inkább zenemű). A látványt sem érheti panasz: a mozgó kivetítőktől kezdve a hangérzékeny óriás kijelzőkig úgy működnek a szemet gyönyörködtető elemek, ahogy kell, igaz, túlzásokba azért nem esnek a fiúk, hiszen egy Bon Jovi-koncert nem a show-ról, hanem a zenéről szól.

Ha a zenekar teljesítménye alapján nem is, a DVD szerkesztési elve kapcsán okunk lehet némi kisebb panaszra. A kivágott dalok menüpontjában található a You Give Love A Bad Name, a Runaway és a Bed Of Roses. Utóbbi eltávolítását rendezői szempontból elfogadhatónak tartom, hiszen az egyik koncerten ez volt a kis színpadról a nagy színpadra visszasétálós dal, a másikon pedig a Blood On Blood, és a vágott anyagban Hegylakósan mondva „csak egy maradhat”, hiszen elég hülyén nézne ki, ha szegény Jon kétszer sétálna vissza ugyanoda. Az előbbi kettő kivágása előtt viszont értetlenül állok, pláne, hogy a Bad Name ugyebár kötelező dal volt minden koncerten. A főprogramban pedig ott figyel Leonard Cohen klasszikusa, a Hallelujah. Ez a szám sajnos már annyira klasszikus, hogy utolérte a Yesterday-szindróma, vagyis az agyonjátszás átka. Kiváló dal, de ha már tényleg számolatlanul jelennek meg a feldolgozások, a Megasztár-jellegű műsorokban is világszerte ezt éneklik a versenyzők, és a Shrekben is ez a betétdal, akkor már pihentetni kéne egy kicsit, nem? Én megértem, ha a zenekar büszke, hogy Cohen pozitívan nyilatkozott erről a feldolgozásról, de a mostani már nem az első Bon Jovi-DVD, amin felbukkan a Hallelujah, a két koncerten pedig több olyan dal is elhangzott, amelyeknek joggal itt kéne szerepelniük, és nem szerepelnek (még kivágott dalként sem).

Ám ez igazából csak apróság. A lényeg a tisztességben megőszült rocker, aki jóízűen bólogat Richie riffjére, a szülő, aki megmutatja kedvenc zenekarát a gyerekének, a rengeteg csaj, aki szerelmes az együttes valamelyik tagjába, az összebújó párocskák, amelyek tagjai egymásba szerelemesek, és a legvalószerűtlenebb: a két nagydarab feka, akik első pillantásra eltévedt rappereknek tűnnek, mégis teljes beleéléssel éneklik az egyik legromantikusabb Bon Jovi-számot (I’ll Be There For You). Meg ők mind, így, együtt, és a Bon Jovi, hogy két és fél órára összehozta őket mind, így, együtt.

A zenekar másik új DVD-je, a When We Were Beautiful című dokumentumfilm rajongók számára kimondottan érdekfeszítő betekintést nyújt a turné menetébe, egyúttal az együttes mindennapjaiba, az átlag nézőt azonban aligha fogja lekötni. Az egész mű gyakorlatilag olyan, mintha a koncertfilm hosszúra nyúlt DVD-extrája lenne – nem is értem, hogy DVD-n miért nem árulják együtt a kettőt (csak Blu-Ray-en, a technikai fejlődés jegyében). Odáig rendben van a dolog, hogy betekinthetünk a koncertszervezés nehézségeibe (amelyekből a menedzsmentet már régóta saját kézben tudó Jon rengeteget vállal magára), a koncertprogram összeállításába és a próbákba (amelyekből én picit többet szerettem volna látni), azt is öröm nézni, ahogy Richie és Tico a régi időkről sztorizgatnak, és a röhögéstől fuldokolva fejezik be egymás mondatait. Ám egy idő után az interjúk elkezdenek belterjes vizekre evezni. „Miután kirúgtuk Doc-ot…” – na álljunk meg egy szóra. Ki az a Doc, honnan rúgták ki, mikor és miért? A zenekar nem veszi a fáradságot, hogy magyarázkodjon, a riporter pedig nem érzi szükségét, hogy rákérdezzen. Mivel kismillió cikket elolvastam a Bon Joviról, én vágom, hogy Doc az Doc McGhee, a menedzsment éléről rúgták ki, 1991-ben, mert tarthatatlan tempót diktált és ellenségeskedést szított a tagok között. De aki nem fanatikus, csupán érdeklődő, az csak kapkodja majd a fejét, hogy miről is van itt szó. Az pedig, hogy ki az a Jon Bon Jovi, Richie Sambora, David Bryan és Tico Torres, és miért tartanak ott, ahol, a koncertfilmből sokkal inkább kiderül.

LengyelG legutóbbi 5 bejegyzése

• Új balladával best of-ozik a Bon Jovi - August 27th, 2010
• Paul rocks Hamburg - December 8th, 2009
• Paul McCartney rendez egy jó estét - November 30th, 2009
• Kör, rock és köze van a ’80-as évekhez - November 7th, 2009
• Snob Highway - August 18th, 2009

Címke: Bon Jovi, Leonard Cohen   Kategória Uncategorized |