Le kell szögezni, hogy a két angol srác nagyon jól csinálja azt, amit image építésnek neveznek az okosok. Felnyírt haj, szúrós tekintet, finom kis úri ruhák, minden fekete-fehérben meg szürkében játszik, Theo Hutchcraft hangja pedig olyan élesen tiszta, hogy az már fáj. Látom magam előtt a sztorizós 80-as évek klippeket, amilyet kb bármelyik dalhoz el lehet képzelni a Happiness-en. Olyat, amiben zuhog az eső, és a főhős egy hídon találja ki, ugorjon-e, vagy sem. A HURTS ugyanis nagyon rámegy erre az érzelmes, depresszív vonalra, amit leginkább szerelmi bánatban érdemes hallgatni, hogy üvöltve sírjál. A Blood, Tears and Gold, a Stay vagy a Wonderful Life pont ilyen. Minden egyes vokál, és effekt szinte szíven szúr. Hibátlan érzelmes elektronika, ahogy azt ők is meghatározták.

Ez egy ideig rendben van, és nyilván a lányok felveszik majd a szakítós playlistekbe, de a végére túl sok. Épp megússzuk a nyáltengerbe történő fulladásos halált, amiről az a dög tehet amit képtelenek, vagy nem is akarnak igazán megmutatni. Pedig ott van a Better Than Love-ban, vagy az Illuminated-ben elég rendesen. A Kylie-val felvett Devotion-ről pedig ne is beszéljek. Ezektől nem lesz üres, Backstreet Boys-os ‘fú de szerettelek ne hagyj el’ locsogás az egész. Szerencsére. Bár az utolsó két dalt, amellett, hogy gyönyörűek, simán kihagyhatták volna a lemezről.

Van tehát valami a HURTS-ben amitől imádnivalóak, amitől odafigyelsz rájuk, pláne, ha bírod ezt az elektronikus new wave hangzást. Ugyanakkor remélem kinövik ezt a siratós korszakot, mert szerintem tudnak ők földhöz vágni másképpen is. Csak tegyék már meg, mert ez idáig előjáték. Bár annak jó, mert totál felhúzott.