Le kell szögezni, hogy a két angol srác nagyon jól csinálja azt, amit image építésnek neveznek az okosok. Felnyírt haj, szúrós tekintet, finom kis úri ruhák, minden fekete-fehérben meg szürkében játszik, Theo Hutchcraft hangja pedig olyan élesen tiszta, hogy az már fáj. Látom magam előtt a sztorizós 80-as évek klippeket, amilyet kb bármelyik dalhoz el lehet képzelni a Happiness-en. Olyat, amiben zuhog az eső, és a főhős egy hídon találja ki, ugorjon-e, vagy sem. A HURTS ugyanis nagyon rámegy erre az érzelmes, depresszív vonalra, amit leginkább szerelmi bánatban érdemes hallgatni, hogy üvöltve sírjál. A Blood, Tears and Gold, a Stay vagy a Wonderful Life pont ilyen. Minden egyes vokál, és effekt szinte szíven szúr. Hibátlan érzelmes elektronika, ahogy azt ők is meghatározták.

Ez egy ideig rendben van, és nyilván a lányok felveszik majd a szakítós playlistekbe, de a végére túl sok. Épp megússzuk a nyáltengerbe történő fulladásos halált, amiről az a dög tehet amit képtelenek, vagy nem is akarnak igazán megmutatni. Pedig ott van a Better Than Love-ban, vagy az Illuminated-ben elég rendesen. A Kylie-val felvett Devotion-ről pedig ne is beszéljek. Ezektől nem lesz üres, Backstreet Boys-os ‘fú de szerettelek ne hagyj el’ locsogás az egész. Szerencsére. Bár az utolsó két dalt, amellett, hogy gyönyörűek, simán kihagyhatták volna a lemezről.

Van tehát valami a HURTS-ben amitől imádnivalóak, amitől odafigyelsz rájuk, pláne, ha bírod ezt az elektronikus new wave hangzást. Ugyanakkor remélem kinövik ezt a siratós korszakot, mert szerintem tudnak ők földhöz vágni másképpen is. Csak tegyék már meg, mert ez idáig előjáték. Bár annak jó, mert totál felhúzott.

A Megasztárt már ismerjük, így az ötödik széria küszöbén, pár változtatás ellenére is, tudjuk mit kapunk majd. A nép emberei jelentkeznek, bénáznak, vagy remekelnek és szépen tovább lépdelnek. Csak most inkább bénáznak. Mert a Megasztár nagyon ráment a nevetséges figurákra. Egyikükből tavasszal még mémet is csinált Bikicsunáj fantázianéven, amitől most már az is rosszul van, aki korábban vihogott rajta. Itt az ember a lényeg, aki a kontentet hozza, még ha nem is annyira jó. Mindegy, hogy az elveszett szerelmének énekel valaki, vagy külföldről szaladt ide magyar nótákat dalolni, esetleg százévesen is sztár szeretne lenni, csak érdekes legyen. Szerintük. A Mega a személyiségre megy, a szerethetőségre, vagy utálhatóságra, a körítésre, maga a tehetség, a hang szinte háttérbe szorul. Mindenki szurkoljon a földijének, meg a szomszédjának, és majd a Józsika megnyeri a végén. Nem tudom, hogy direkt mutattak-e ennyire kevés igazán színvonalas, fejemet felkapós előadást, de nekem most nagyon úgy tűnik, hogy itt tényleg a sztori visz majd mindent. A zsűri boldog-boldogtalant továbbenged egyetlen tiszta hang után, vagy egy kedves mosolyért. Maga a show pedig eléggé “falusias”, vagy hogy mondjam. Bár lehet, hogy ez csak az X-Faktor licence-en alapuló kivitelezése mellett tűnik annak.

Mert az X-Faktor az aztán profin működik. A magyar televíziózást nézve talán túlságosan is. Iszonyat idegennek hat ez a struktúra nálunk. Főleg elsőre, túl amerikai, túl nagyzolós. Viszont ha azt nézzük, hogy milyen embereket keresnek, akkor itt tényleg azon van a hangsúly, hogy a jelentkező lenyűgözzön mindenkit. Itt is mutogatják ugyan a vicces fellépőket, de a tényleg jókat végig megnézhetjük, és inkább azon van az ámulás, nem a hülyeségen. Ezzel persze néha átesnek a ló túloldalára és a tipikus lakossági produkciókat is úgy állítják be mint valami fenomenális akármit. Maga a show pedig megalázóbb tud lenni, mint a Mega előválogatója. Itt a közönség is durván fújol ha valami nagyon rossz, viszont annak is felállva tapsolnak, aminek nem kéne. Nekem például egyáltalán nem tetszett a lány előadása, aki Kelly Clarksontól énekelt egy dalt. Annyira egyszerű és ötlettelen volt, ráadásul bántotta a fülemet, ahogy énekelt. Mégis hűűű, meg hááá, de nyilván azért, mert formálható. Ez lesz itt a lényeg, a néha még nyers hangokból kurvajót faragni. Érdekes persze hogy honnan jöttek, meg mit csináltak eddig, de hogy ki tudnak-e állni a színpadra, olyan hatásfokkal, ahogy kell, az fontosabb.

Aki tehát inkább bírja az érdekes embereket, akikbe tehetség is szorult kis szerencsével, az figyelje a Megasztárt. Lesz ott még elveszett testvér, meg hirtelen megtalált gyerek is, ne féljetek! Kisebb, családiasabb, emberközelibb, de a miénk. Aki viszont tényleg azt látná, hogyan csinálnak sztárgyáros módjára Stárokat a jelentkezőkből, és mennyire ríkatja majd meg a With Or Without You hatszázadszorra is a zsűrit az nézze az X-Faktort. Itt lesz látvány, show, Hollywood, minden. Csókolom.