Live At Madison Square Garden. Koncertfilm, mindenkinek. When We Were Beautiful. Dokumentumfilm, csak rajongóknak.

(more…)

Nincs mese, Pataky Attilának meg kell barátkoznia a gondolattal: mostantól kezdve a címben olvasható három feltétel együttes teljesülése esetén nem ő lesz az egyetlen helyes megoldás. A Bon Jovi ugyanis idén ünnepli debütálásának 25. évfordulóját, és New Jersey büszkeségei rendesen megadják a módját a jubilálásnak. Hamarosan két DVD-kiadvánnyal is összegzik életművüket: egy dokumentum- és egy koncertfilmmel, amelyekre néhány hét múlva külön kitérünk. Addig is, hogy ne vádolhassuk őket Aerosmith-izmussal („adjunk ki egy best of albumot, turnéztassuk meg, aztán egy koncertalbumot, azt is turnéztassuk meg, aztán egy újabb best of-ot, de most más címmel és borítóval, azt is turnéztassuk meg, közben néha kamuzzunk pár sort az állítólag készülő új lemezről, essünk le a színpadról, és vesszünk össze”) és Axl-izmussal („kirúgom az összes alapító tagot magamon kívül, de megtartom a régi nevet, tizenöt évnyi szerencsétlenkedéssel összekaparok egy lemeznyi anyagot, és elvárom, hogy megtapsoljanak, csak mert végre kiadtam valamit”), a fiúk időben, becsülettel elkészítették 11. stúdióalbumukat. A The Circle dalaiban helyenként részletekbe menő módon megidézik a múltat, helyenként pedig homlokegyenest szembemennek védjegyeikkel (az ellendrukkerek kedvéért: kliséikkel) és az elvárásokkal – egyik megközelítés sem áll nekik rosszul.

(more…)

Eddig nem vágott a Popfilter fő profiljába más zenei orgánumok ízekre szedése, és a magam részéről megígérhetem, hogy a jövőben sem ez lesz a követendő irányvonal. Most mégis kivételt kell tennem, mert olvastam egy kedves cikket, ami, hogy úgy mondjam, megihletett. Egy Q betűs, hazai, zenei oldalon kutakodva… áh, ez így nem lesz jó, mert a kedves Olvasó esetleg a Queen magyarországi fanclubjának honlapjára gondol. Nem arról az oldalról van szó, és különben is, még csak az kéne, hogy a bohém Freddie odafentről megharagudjon ránk! Szóval, Sznobföldön kutakodva a napokban ráakadtam egy írásra. Nem teljesen friss már az írás, néhány hónappal ezelőtti, de nézzétek el nekem ezt a késői reagálást, nem mindennap járok Sznobföldön. Az említett kritika érdekes módon egy szintén Q betűs együttes, a Queensrÿche új albumát tárgyalta, és a kritikus többek közt „a megmaradt Bon Jovi-rajongóknak” ajánlotta a lemezt – továbbá, igyekezvén eloszlatni a kételyeket, miszerint ő vajon beletartozik-e a fenti csoportba, hozzátette, hogy „a többiekkel a túlpartról integetünk”. Nos, a tájékozatlanságot és a rosszindulatot leszámítva mi visz rá egy újságírót, hogy „megmaradt rajongókról” beszéljen egy időtlen idők óta világszerte sikeres zenekar esetében? Egyáltalán, mi az, hogy siker? Milyen objektív eszközökkel lehet manapság mérni egy zenekar (bármely zenekar) sikerét? A folytatásban szubjektív érzésektől mentes tények, tények és TÉNYEK, no meg a Bon Jovi vadonatúj dala!

(more…)

Klaus Meinéék simán (vagy inkább: symán) megtöltötték a SYMA Csarnokot április 21-én, és sikeresen megidézték azt a korszakot, amikor a gitárriffek még gitárriffek, a gitárszólók még gitárszólók voltak, a verzék pedig ravaszul belemásztak a fülünkbe, hogy aztán a refrének kíméletlenül lerepítsék a fejünket. Vagy, ahogy Mickey Rourke karakterétől hallhatjuk A pankrátor c. filmben: „mielőtt az a p*csa Cobain jött és mindent elrontott” (elnézést a Nirvana-rajongóktól, csak idéztem). Bár a keddi rendezvény nem szűkölködött a kifogásolható elemekben, ezek egyikéről sem a Scorpions tehetett.

(more…)

1980 és ’81 számos váratlan sorscsapással sújtotta a rockvilágot és általánosságban az emberiséget: Bon Scott és John Bonham belefulladt a saját hányásába, Ian Curtis felkötötte magát, John Lennont agyonlőtték, Reagan elnököt és II. János Pál pápát életveszélyesen megsebesítették, Diana hozzáment Károly herceghez, Britney Spears megszületett. A sok rettenet közepette gyógyírra vágyott a diszkót megutáló, politizáló zenészektől megcsömörlő közönség. Amikor az REO Speedwagon 1980 novemberében kijött a Hi Infidelity albummal, nem is sejtették, hogy az a korszak egyik legfontosabb és legkelendőbb lemeze lesz, belőlük pedig megkerülhetetlen zenekar válik.

(more…)

Idén Bruce Springsteen lép fel a Super Bowl félidejében. Tavalyelőtt Prince kapta ezt a nagy presztízzsel és hírértékkel járó feladatot. És tavaly? Tom Petty. Kicsoda?! – hallhattuk itthon több helyről a kérdést. Sokan nem értették, ki ez az ismeretlen fickó, és miért őt kérték fel egy olyan műsorra, ahol szupersztárok szokták szórakoztatni a nagyérdeműt.

(more…)

Vajon mire gondolhattak a lemezbolti alkalmazottak 1984. január 21-én, miután betették a B betűhöz egy új zenekar debütáló albumát?  a., “Áh, igen, a Bon Jovi, írnak egy rakás slágert, el fognak adni 120 millió albumot, és még huszonöt év múlva is ők nyomják majd az év legsikeresebb világturnéját”? Vagy b., “Na, ezt a szart is árazhatom le két hónap múlva, aztán mehet a turkálóba, nem lesz ezekből Michael Jackson… basszus, el ne felejtsek új szállítmányt rendelni a Thrillerből!”?

Gyanítható, hogy a túlnyomó többség a b., választ jelölte volna meg, és még a telefonos segítséget se vette volna igénybe. Mindenesetre akár tetszik, akár nem, az idő az a., válasz helyességét igazolta. Áh, igen, a Bon Jovi, írtak egy rakás slágert (rögtön a szóban forgó, cím nélküli első lemezen ott volt a Runaway, aztán Livin’ On A Prayer, You Give Love a Bad Name, Born To Be My Baby, Keep The Faith, Bed Of Roses, Always, It’s My Life, Have A Nice Day, stb.), eladtak 120 millió albumot (a legkelendőbb a Slippery When Wet lett, de a konyhafőnök ajánlata inkább a New Jersey és a Crush), és a Billboard egy hónapja tette közhírré, hogy bizony ők nyomták az év legsikeresebb világturnéját. Pedig sokan, sokszor próbálták már leírni New Jersey állam büszkeségeit, de amikor eljött a grunge, és a Bon Jovi számos kortársa ment a béka segge alá, ők köszönték szépen, inkább a Wembley stadionba mentek (nem jegyszedőnek). Aztán jöhetett több tucatnyi boyband, Britney, nu metal, emo, akármi, Jont, Richie-t, Davidet és Ticót csak nem sikerült lesöpörni a színről. És a sztori még korántsem ért véget. A rajongók nagy örömére már készül a 11. nagylemez, az ellendrukkereknek pedig csak rossz hírrel tudok szolgálni: 2000-ben az egyik dalukban megénekelték, hogy “we’ll be standing here for the next 100 years”, tehát 2100-ig egészen biztos a jövő. Nem bánom, utána abbahagyhatják. Addig is, boldog 25. évfordulót a Bon Jovinak!

És hogy is szólt a születésnapos Runaway azon a bizonyos 2008-as turnén?

http://www.youtube.com/watch?v=ENID3ubM9vA