A hét előadója: Front 242
Aki esetleg azt hinné, meghibbantam, az valószínűsíthetően nem követi figyelemmel az elektronikus zenei koncertnaptárat, máskülönben azonnal tudná, milyen piros betűs ünnepet jelöl a fenti számkód. EBM-fanok, jó gyerekek voltatok! Fényesítsétek vasalt, szegecses-csatos csizmácskáitokat: a Mikulás meghozta nektek a Front 242-t!
Aki a nyolcvanas években nem Dave Gahanbe volt szerelmes (mondjuk én tudok egyről, aki a
Martin Gore-ba), az valószínűleg a: hazudott, b: már kiszeretett belőle, és keményebb vizekre szeretett volna evezni. Azoknak, akiknek elege lett a fekete bőrdzsekis, lanyha érnyiszálásból, épp kapóra jött a Daniel Bressanutti és Dirk Bergen által 1981-ben alapított Prothese, illetve Patrick Codenys és Jean-Luc De Meyer nevével fémjelzett Under Viewer nevű formáció fúzionálása.
A négy belga srác ugyanis azt vette a fejébe, hogy egészen újszerű hangzást fog megvalósítani az immáron Front 242 fedőnév alatt futó formációjukkal. Úgy látszik, ekkorra már Fortunának is elege lehetett a Depeche Mode-ból, mert elintézte, hogy Codenys édesapja megnyerje a lottót, így fiacskája egy csúcsszintivel vághatott neki a kikevert-kicsavart hangok világának. Emelett szokatlanul nagy hangsúlyt fektettek a vizuális produktumra is, a banda nevét is a könnyű képi ábrázolás miatt jegyzik így a zenei lexikonok.
Márpedig jegyzik. Ugyanis amióta ’82-ben megjelent első számuk (Principles), töretlen népszerűségnek örvendenek rajongóik körében. Némi gondot okozott ugyan, hogy a sötét, kemény, rideg zenei világot nem tudták semmiféle akkori skatulyába belehelyezni, ám a srácok úgy oldották föl a problémát, hogy élesebbre csiszolva a kontrasztokat, stílust teremtettek: az Electronic Body Music-ot. A kritika és a szaksajtó nem tudott fogást találni rajtuk, nehézsúlyú zenéjük pedig hamarosan maga alá gyűrte a kellőképpen vájtfülűeket.
1983-ban kezdett komolyra fordulni a játék, úgyhogy a fiúk még szorosabbra fogták a koncepció gyeplőit: Bergen felhagy a zenéléssel, hogy a projekt esztétikai részére tudjon összpontosítani. Hogy a létszám megmaradjon, hivatásos közönséghergelőnek alkalmazták Richard Jonckheere, azaz Richard 23 nevű barátjukat. Elképesztő lendületű koncertjeiknek hamar híre ment.
1984-ben rukkoltak elő a kommandós-napszemcsis dizájnnal, s nem mellékesen a No Comment című második lemezzel. Ekkor már sírva könyörgött értük a legendás Wax Trax kiadó, meg is kaparintotta őket. A cégnek mindegy volt ez is, csak szerződjenek, komoly pénzt látott bennük, meg is turnéztatta hát őket Amerikában. Sikerrel.
Ahogy azonban az már lenni szokott, ha valakinél megindul a szekér, sorra gyártották a srácokról a rosszindulatú pletykákat, lefasisztázták őket, a politikai huzavona pedig némileg beárnyékolta munkásságukat.
(Folyt. köv.)