Dave Gahanék Sound Of The Universe albumán ugyan akadnak langyosabb izgalomra hergelő zenék, ám videó-ügyileg engem még szobahőmérsékletűre sem sikerült felizzítaniuk. A Hole To Feed sem lett egy géniuszi ötletű rendezés, viszont garantáltan végig fogod nézni! Már csak azért is, hogy a smárcsata-fertőzést okozó zenekar közönsége között lecsekkold, kinek a leghosszabb és a leggusztustalanabb a nyelve, vagy mindent felnyaló csókja. A H1N1 és a Hepatitis-vírusok tizedelése idején igazán aktuális téma!

Kate Moss is ezt teszi az Yves Saint Laurent legújabb illatával, a Parisienne-nel, mindezt a Depeche Mode I Feel You-jának lüktetésére. Khm… Őrjítő illat lehet…

Pár napja törökben, most meg görögben utazunk, a kapcsolódási pont a finom elektropop. Az amúgy (csak a teljes képzavar kedvéért) francia nevű Marsheux két csajt (Marianthi és Sophie) takar, aki a Kraftwerk-Depeche Mode-Human League csapásirányt táplálta be a gps-be – és nem is halad rosszul. Kedvenckéim pont a HL-remixek kapcsán (és vicces, pink zacskós előző lemezük, a Peekaboo miatt) kerültek nemzetközi reflektorfénybe, Lumineux Noir című, vadiúj albumukról pedig szokatlanul nyálas kritikákat olvastam szerte a neten. Pár szám már hallható a szpészen, Ladytron-fanoknak kötelező darab!

Eddig nem vágott a Popfilter fő profiljába más zenei orgánumok ízekre szedése, és a magam részéről megígérhetem, hogy a jövőben sem ez lesz a követendő irányvonal. Most mégis kivételt kell tennem, mert olvastam egy kedves cikket, ami, hogy úgy mondjam, megihletett. Egy Q betűs, hazai, zenei oldalon kutakodva… áh, ez így nem lesz jó, mert a kedves Olvasó esetleg a Queen magyarországi fanclubjának honlapjára gondol. Nem arról az oldalról van szó, és különben is, még csak az kéne, hogy a bohém Freddie odafentről megharagudjon ránk! Szóval, Sznobföldön kutakodva a napokban ráakadtam egy írásra. Nem teljesen friss már az írás, néhány hónappal ezelőtti, de nézzétek el nekem ezt a késői reagálást, nem mindennap járok Sznobföldön. Az említett kritika érdekes módon egy szintén Q betűs együttes, a Queensrÿche új albumát tárgyalta, és a kritikus többek közt „a megmaradt Bon Jovi-rajongóknak” ajánlotta a lemezt – továbbá, igyekezvén eloszlatni a kételyeket, miszerint ő vajon beletartozik-e a fenti csoportba, hozzátette, hogy „a többiekkel a túlpartról integetünk”. Nos, a tájékozatlanságot és a rosszindulatot leszámítva mi visz rá egy újságírót, hogy „megmaradt rajongókról” beszéljen egy időtlen idők óta világszerte sikeres zenekar esetében? Egyáltalán, mi az, hogy siker? Milyen objektív eszközökkel lehet manapság mérni egy zenekar (bármely zenekar) sikerét? A folytatásban szubjektív érzésektől mentes tények, tények és TÉNYEK, no meg a Bon Jovi vadonatúj dala!

(more…)

Vannak azok a dalok, amik annyira gyönyörűek, hogy végigfut a hideg a hátadon. Rrr. Mint amikor szerelmes vagy. És csak ámulok, hogy lehet ilyet alkotni, belefeledkezem a csodálatba. Újra meg újra visszajátszom, mert nem akarom elhinni, hogy van. Tegnap kaptam egy ilyet: Apparat -- You Don’t Know Me. Hihetetlen, milyen váratlanul találnak meg ezek. Leginkább kifeküdnék valami rétre éjjel, nézném a csillagokat, nem giccsesen, csak úgy a fejemből kibámulva. És hallgatnám. Eszembe is jutott még pár ilyen szám, jöjjön hát egy  lista: my personal beauty in music top 5.

Apparat -- You Don’t Know Me

Elég megnézni ezt a fan videót és beleveszel, eskü, egész nap csak ez ment a fejemben.

(more…)

Lefogadom, hogy ezer éve nem jártatok múzeumban. Pláne nem a Ludwigban. Jó, tudom, nem mindenki fogékony az ott látható kortárs agybugyogásra, de most végre olyan kiállítást szerveztek, ami populárisabb és szélesebb réteget is érdekelhet. A mostani tárlat Anton Corbijn több mint 30 éves munkásságába enged betekintést a korai videoklipektől a legújabb portrékig április 29.- július 5. között. Mit érdemes tudni erről a holland művészről és miért ajánlgatom ennyire? Csak azért, mert olyan zenekaroknak rendezett, fotózott, mint a Depeche Mode, Nirvana, Metallica, U2, The Killers, Coldplay és ő rendezte a Control című Joy Division filmet is. Tehát igazi pop-mágus. Hétfők kivételével mindennap 10.00-20.00-ig nézhetitek meg a kiállítást, a teljes árú jegy 800 forint lesz. Menjetek, kulturálódjatok! 

A Zagart választotta ki a Depeche Mode, hogy június 23-án a Puskás Ferenc stadionban bemelegítsék a közönséget. Nagy az öröm, a zenekar kicsit megilletődve, de nagy örömmel fogadta a hírt.

(more…)

Tádááá, itt az új Depeche Mode-dal, videóval együtt, a Wrong (live version, csak mert az eredetit állandóan lekapkodja a kiadó, fuj). És nagyon nem rossz, sőt, inkább kurvajó (szerintem), pláne, hogy a videó is üt. Plusz mivel idén a ‘vissza a 80as évek szintipopjába’ a menő, ők sem féltek a gyökerekhez nyúlni. A Playing the Angel és az Exciter után most a fülemben cseng a Music For The Masses összes. Csak sokkal durvábban. Bejövős tehát. Nem ártana már jegyet vennem végre a pesti koncertre, ha még van. [kérdés: egyébként csak nekem jut eszembe róla a Franz Ferdinand Ulysses-e?]

Gondolom, az nem újdonság, hogy április 20-án jön az új lemez Sounds Of The Univers címmel, viszont, hogy milyen is lesz az a lemez, arról a napokban közölt néhány részletet a DM kiadója. A híresztelések szerint „eklektikus és energikus anyag várható, évtizedek óta a legszínesebb és legérdekesebb lemeze lesz a formációnak”. A banda egyfajta „retro-futurisztikus” hangzást igyekezett kialakítani, ezért az eddigieknél jóval több analóg szintire és dobgépre számíthatunk. Szövegileg pedig érdekes lehet majd a több nyílt, fekete humor is. Az viszont tuti, hogy én már mocskosul várom ezt a lemezt, (na meg persze a nyári koncertet is) nem hinném, hogy nagyon mellé tudnának nyúlni az újításokkal. Ja, és az első kislemezdal a Wrong lesz.

A hét előadója: Front 242

Aki esetleg azt hinné, meghibbantam, az valószínűsíthetően nem követi figyelemmel az elektronikus zenei koncertnaptárat, máskülönben azonnal tudná, milyen piros betűs ünnepet jelöl a fenti számkód. EBM-fanok, jó gyerekek voltatok! Fényesítsétek vasalt, szegecses-csatos csizmácskáitokat: a Mikulás meghozta nektek a Front 242-t!

Aki a nyolcvanas években nem  Dave Gahanbe volt szerelmes (mondjuk én tudok egyről, aki a Martin Gore-ba), az valószínűleg a: hazudott, b: már kiszeretett belőle, és keményebb vizekre szeretett volna evezni. Azoknak, akiknek elege lett a fekete bőrdzsekis, lanyha érnyiszálásból, épp kapóra jött a Daniel Bressanutti és Dirk Bergen által 1981-ben alapított Prothese, illetve Patrick Codenys és Jean-Luc De Meyer nevével fémjelzett Under Viewer nevű formáció fúzionálása.

A négy belga srác ugyanis azt vette a fejébe, hogy egészen újszerű hangzást fog megvalósítani az immáron Front 242 fedőnév alatt futó formációjukkal. Úgy látszik, ekkorra már Fortunának is elege lehetett a Depeche Mode-ból, mert elintézte, hogy Codenys édesapja megnyerje a lottót, így fiacskája egy csúcsszintivel vághatott neki a kikevert-kicsavart hangok világának. Emelett szokatlanul nagy hangsúlyt fektettek a vizuális produktumra is, a banda nevét is a könnyű képi ábrázolás miatt jegyzik így a zenei lexikonok.

Márpedig jegyzik. Ugyanis amióta ’82-ben megjelent első számuk (Principles), töretlen népszerűségnek örvendenek rajongóik körében. Némi gondot okozott ugyan, hogy a sötét, kemény, rideg zenei világot nem tudták semmiféle akkori skatulyába belehelyezni, ám a srácok úgy oldották föl a problémát, hogy élesebbre csiszolva a kontrasztokat, stílust teremtettek: az Electronic Body Music-ot. A kritika és a szaksajtó nem tudott fogást találni rajtuk, nehézsúlyú zenéjük pedig hamarosan maga alá gyűrte a kellőképpen vájtfülűeket.

1983-ban kezdett komolyra fordulni a játék, úgyhogy a fiúk még szorosabbra fogták a koncepció gyeplőit: Bergen felhagy a zenéléssel, hogy a projekt esztétikai részére tudjon összpontosítani. Hogy a létszám megmaradjon, hivatásos közönséghergelőnek alkalmazták Richard Jonckheere, azaz Richard 23 nevű barátjukat. Elképesztő lendületű koncertjeiknek hamar híre ment.

1984-ben rukkoltak elő a kommandós-napszemcsis dizájnnal, s nem mellékesen a No Comment című második lemezzel. Ekkor már sírva könyörgött értük a legendás Wax Trax kiadó, meg is kaparintotta őket. A cégnek mindegy volt ez is, csak szerződjenek, komoly pénzt látott bennük, meg is turnéztatta hát őket Amerikában. Sikerrel.

Ahogy azonban az már lenni szokott, ha valakinél megindul a szekér, sorra gyártották a srácokról a rosszindulatú pletykákat, lefasisztázták őket, a politikai huzavona pedig némileg beárnyékolta munkásságukat.

(Folyt. köv.)