A 2009-es év ötödén túllépve elérkezettnek láttam az időt, hogy átessek végre a tűzkeresztségen és elmenjek az év első külföldi koncertjére. Választásom a napfényes Kaliforniából származó Eagles of Death Metal-ra esett. Ami a nevüket illeti annak csak a fele igaz, mivel nem death metalt hanem színtiszta odabaszós garázsrockot játszanak, a Dürer-kertben lenyomott só után viszont nyugodtan aposztrofálhatjuk őket sasokként.
Az EoDM előtt a cuki londoni fiúkból álló The Haunt melegítette a közönséget new wave-nek titulált muzsikájával, a koncert vége felé haladva egyre zajosabb sikerrel: a gitáros Tears for Fears frizkója és a középpontba állított szinti megfelelt az aktuális trendnek, hatalmas 80’s flasht lobbant fel mindenkiben.
Még nem ért véget az átszerelés amikor megjelent a színpadon egy sötétkék nővérkeruhát, és piros kesztyűt viselő gyönyörű hölgyemény aki arra kérte az egybegyűlteket, hogy amennyiben van valakinél némi elszívandó növényke, az ne restellje kihagyni a zenekart se az élményből. Biztos minden koncerten bevetik ezt gaget, de mindenestre megadta az alaphangulatot: Jesse Hughes és társai -akik szerintem egy majomszépségversenyen is jó eséllyel indulnának – színpadra lépéskor hatalmas ovációban tört ki az igen nagyrészt Erasmus diákokból álló közönség. A különböző médiacsatornákon szerzett információim beigazolódtak: Jesse-nek tényleg óriási személyi kultusza van! Néhány dal után már szűkpólós, napszemüveges lányok és fiúk tucatjai hevertek a lába előtt és repkedtek (crowdszörföltek) a szeme előtt. Nem hiába, meg is kapta mindenki amit várt: tempós, egyszerű, de ütős, pörgős rockzenét alig több mint másfél órában sok-sok klisével (“Jártunk már mindenütt a világon, de a magyar lányok a legszebbek!”), némi tétovázgatással (amikor pár másodpercre kiment a biztosíték Hughes zavarodottan fésülgette izzadt loboncát) méltóképp lezárva a szettet a Brown Sugar és az I Wanna Be in L.A. slágerekkel. Még hogy 30 fölött nem rákkenroll az élet? Akkor az igazán!
